Tóth Csaba

Színésznek készültem, pedagógus lettem. Iskolában kezdtem, régi vágású „kántortanítóként”, egy osztályban -mindent. Addig-addig, amíg mégis csak színész lettem. Magammal és legfőképp a gyerekekkel játszom. De bárhol is ragadtam volna, én a focipályán, acélgyárban, földhivatalban is csak játszottam volna. Egy helyen nem ment csak igazán, a Nemzeti Színházban. Eljöttem, mert a középszer nem az én világom. A pályán vagy Latinovits valaki, vagy senki.

25 éve élek az ún. állami gondozott gyerekek között. Mondhatni: Velük, Értük és Belőlük élek. Kicsi színházat, mesét, verset, musicalt csinálunk, kitalálunk bármit, csak játsszunk!

Magam, magunk, mások kedvére lenni. Így vagyok itt, közel tíz éve az Érintésekben, a nekem megtalált, egyetlen színházban. Olyan játék ez, aminek minden izgalmát, gyönyörét, kínját és keservét a mások szájából érkező, de a saját életemből visszatérő érzések, történetek adják- egyetlen pillanatban.

 
vissza:

vissza a főoldalra