Tóth Csaba
Színésznek
készültem, pedagógus lettem.
Iskolában kezdtem, régi
vágású
„kántortanítóként”, egy
osztályban -mindent. Addig-addig, amíg
mégis csak színész lettem. Magammal
és legfőképp a gyerekekkel játszom. De
bárhol is ragadtam volna, én a
focipályán, acélgyárban,
földhivatalban is csak játszottam volna. Egy helyen
nem ment csak igazán, a Nemzeti
Színházban. Eljöttem, mert a
középszer nem az én világom.
A pályán vagy Latinovits valaki, vagy senki.
25 éve élek az ún. állami gondozott gyerekek között. Mondhatni: Velük, Értük és Belőlük élek. Kicsi színházat, mesét, verset, musicalt csinálunk, kitalálunk bármit, csak játsszunk!
Magam, magunk, mások kedvére lenni. Így vagyok itt, közel tíz éve az Érintésekben, a nekem megtalált, egyetlen színházban. Olyan játék ez, aminek minden izgalmát, gyönyörét, kínját és keservét a mások szájából érkező, de a saját életemből visszatérő érzések, történetek adják- egyetlen pillanatban.
